Santavecz Anita
„Noa-Noa túlteszi magát a [..] mítoszokon is.”
Egy mitologémia kifordítása Hubay Miklós
Antipygmailon
című alkotásában
Hubay Miklós
Antipygmalion
(1968) című egyfelvonásos drámájának főhőse Bulcsú, a modern Pygmalion, vagy
inkább Antipygmalion, ahogy felesége és egykori múzsája, Lívia nevezi őt. A mű
sziporkázóan gazdag leltára az irodalmi és képzőművészeti hagyományoknak. Az
ókori görög legendák világa keveredik benne a századforduló orientalista művészi
stílusában létrejött egzotikus festmények izgató képeivel és Hubay korának
posztmodernista irodalmi tapasztalataival. Vilcsek Béla „abszurdoid formájú
egyfelvonásos”-nak nevezi Hubay
Antipygmalionját.
A tanulmány az ovidius-i Pygmalion-képre épít, amely a
Metamorphoses
átvátozás-tematikájához illeszkedve a művészetet mint az átváltozás aktusát
jeleníti meg. A vizsgálatban Hubay művének Ovidius felőli olvashatósága kerül
fókuszba. A szobrász új múzsája a rejtélyes Noa-Noa, aki a darab egy pontján
szoborrá merevül, így téve Bulcsút Antipygmalionná. A művészi aktus visszafelé
sül el, másként, mint ahogy az ovidiusi hagyomány beszámol a megelevenedő szobor
történetéről. Míg a
Metamorphoses
Pygmalionja Venus istennőhöz imádkozik, hogy szobra eleven nővé váljon, addig
Bulcsú Istenhez fohászkodik, hogy múzsájától, az eleven nőtől örökre
megszabadulhasson, és a fiatal nő szoborrá válásában bízik. Bulcsú vágya
hamarosan valósággá válik, és az átváltozás után a szobrász letartóztatástól
tart és gyilkosságnak nevezi a tettét. Ebben a kontextusban a művészet
destruálást jelent, az Ovidiusi hagyomány azonban az alkotás teremtő erejét
emeli ki, amely képes a statikus, atemporális megmozgatására és a szobor eleven
lénnyé alakulásakor a művészi egy olyan alkotó létformát biztosít az embernek,
amely az Istenek tiszteletével és a bennük való hittel teremtésre képes.
Pygmalion vagy Antipygmalion?
Hubay Mikós
Antipygmalion
című alkotása Pygmalion Ovidiusi történetének továbbéléseként értelmezhető.
Hubay műve reflektál a Pygmalion-mitologéma nyugati és magyar irodalmi
hagyományaira. Ezekben a történetekben a férfiak művészi kiteljesedésre
törekszenek, amelyhez egy női modellre van szükségük, akik inspiratív erőként
tételeződnek fel. A férfi alkotók számára a női modell tud inspirációt
biztosítani, amely elengedhetetlen, esszenciális kritériuma az alkotásuknak. A
férfi művész – női modell kapcsolat egyenlőtlen viszonyokat teremt. A női modell
humán jegyei eliminálódnak, a művész passzív szerepbe kényszeríti a női modellt,
és a kép/szobor létrehozásának folyamatában ignorálja a nő személyiségét. Laura
Mulvey feminista filmteoretikus egy szimbolikus rendet tételez fel, amelyben a
férfi meg tudja élni a fantáziáit és rögeszméit, ez a folyamat azonban a nőt
passzív szerepbe kényszeríti. A nő a férfi tekintet által a jelentés hordozójává
válik, nem pedig a jelentés készítőjévé, aktív létrehozójává.
Hubay művének központi alakja Bulcsú, a modern magyar Pygmalion, aki műtermében
saját művészi mikrokozmoszának létrehozására törekszik. Bulcsú magányos, izolált
életet él. Ez a szentnek és misztikusnak feltüntetett elzárkózás azonban
választott, és egy magasabb erkölcsi és művészi intenciónak a vállalásaként
tűnik fel. A szobrász viselkedése inkább póz, mint valódi elhivatottság, hiszen
felesége, Lívia képes rávenni elveinek feladására. Lívia alakja fontos
ellentétező szerepet tölt be Bulcsú viselkedésével szemben. Bulcsú a nehéz
sorsú, üldözött művész pózában mutatja magát, belül azonban léha, korrupt és
ingatag, ezzel szemben Lívia pontosan az, akinek mutatja magát; hús-vér nő (Noa
Noával szemben), gyakorlatias, szellemes, talpraesett asszony, aki képes
irányítani az eseményeket, és nagy meggyőzőerővel rendelkezik. Bulcsú az
események irányítójaként tünteti fel magát, alkotóként, aki képes új dolgokat
kreálni, azonban a valóságban kiábrándítóan bizonytalannak, gerinctelennek és
irányíthatónak mutatkozik, aki inkább csupán sodródni képes az eseményekkel.
Hubay műve reflektál a Pygmalion-mitologéma nyugati hagyományaira, ezeknek a
diskurzusoknak az áttekintése fontos a mű teljesebb körű megértéséhez. A 19.
századi brit irodalom egyik kiemelkedő alkotása Nathaniel Hawthorne
The Birthmark
című alkotása, amely a Pygmalion-történet modern újramondásának tekinthető.
Hawthorne szövege ugyancsak értelmezhető a Mulvey által kifejtett elméleti keret
kontextusában. Hawthorne történetének a főszereplőjét taszítja a felesége arcán
lévő anyajegy, ezért a férfi az éjszaka közepén kivágja az anyajegyet, miközben
önmagát Pygmalionhoz hasonlítja. A férfi megszállottja egy eszmének, amely
csupán a női szoborszerű tökéletességet ismeri el, és a feleség arcán lévő
bőrhiba megbélyegző jelentéssel bővül. A nő csupán egy jelentés hordozója lehet,
passzív test, aki megnézhető, megtekinthető akár egy műtárgy. George Bernard
Shaw
Pygmalion
című darabja Hubay művének kontextusában kiemelkedő szerepet tölt be. Shaw műve
nemcsak tematikai előzményként, hanem műfaji példaként is Hubay irodalmi
törekvéseihez kapcsolható. Shaw drámája klasszikus darab, amelyre Hubay műve
szellemes, bravúros posztmodern válaszként értelmezhető. Shaw Pygmalionja
Higgins, akinek pygmalioni terveit teszi fókuszba Shaw. A fonetikával foglalkozó
professzor megfogadja, hogy a cockney akcentussal beszélő Eliza Doolittle-t
olyan nővé alakítja, aki megfelel a társadalom elvárásainak. Eliza akcentusát
mint „hibát” észleli a férfi, a lány pedig mint alakítható művészeti alkotás
jelenik meg előtte, aki/ami javítható, formálható. Henry Higgins úgy tekint
Elizára mint félbemaradt, befejezésre váró szoborra, akiből a gondos oktatás és
odafigyelés során talán még lehet műremek. Higgins hisz a tökéletes szoborszerű,
mértani női szépség eszményében, és úgy gondolja, hogy egy
alkotói/művészi/oktatói aktív identitás felvételével képes a tökéletes
nő-műremek megalkotására. Edgar Allan Poe
The Oval Portrait
című novellája ugyancsak a pygmalioni történet romantikus újrafogalmazásának
tekinthető, amelyben egy kastélyban található különös portréról olvashatunk. A
festményen látható fiatal lány páratlan, ritka szépsége megigézi a főszereplőt,
aki előtt hamarosan kibontakozik a nő tragikus szerelmi története. A lány egy
különc festő felesége és modellje volt. A házasság mégsem lehetett boldog,
hiszen a művészt egy idő után jobban érdekelte a munkája, mint bármi más a
világon, beleértve a feleségét is. A festő a tökéletes kép létrehozására
törekedett, és feleségét használta modellként. A festés több hetes folyamata
alatt a művész nem vette észre a feleség fogyatkozó egészségét. A munka
befejeztével a festő a kész képet szemlélve megdöbbenéssel tapasztalja, hogy
képes volt a tökéletes festmény megalkotására. A kép olyan volt, mint maga az
élet, a műremek megszületett, ez azonban a nő halálát is jelentette. A festő
csupán a művészetére koncentrál, és egyszerre gyilkossá válik. A művészet
magában hordozza mind a teremtés, mind a pusztítás jegyeit, a művész pedig
felelős mind a mű megszületéséért, mind a fiatal asszony haláláért is. Balzac
Le Chef-d'œuvre inconnu
című alkotása ugyancsak a Pygmalion-problematikát teszi fókuszba. Frenhofer
magát az életet akarja megfesteni, olyan kép létrehozására törekszik, amely maga
az élet. Művészi törekvései a legfontosabbak a számára, és női modelljeit
kihasználja. A tárgyalt szövegek tematikai sajátossága, hogy bennük a művészet
és az élet verseng egymással. A szövegek azt sugallják, hogy a nő mint modell ki
van szolgáltatva a férfi művész tekintetének. A nőket halálra ítéli saját
szépségük, és ezekben a történetekben a művészet felfedheti a művész bűnösségét,
aki a modelleket csupán inspiratív forrásoknak tekinti.
Bulcsú történetében ott rezeg ezeknek nyugati Pygmalion újraolvasásoknak a
tapasztalata. Bulcsú hamis művészi pózában tetszeleg, Pygmalionként lépteti fel
magát, a kulturális környezet azonban, amelyben részt vesz, nem teszi lehetővé
ezeknek az művészi utaknak az átélését. A posztmodern helyzet posztmodern
szerepek felvételét teszi lehetővé, és Bulcsú pygmalioni tervei kiszerű, hamis,
korruptságát elfedő intencióként lepleződnek le. Hubay műve reflektál a 19.
századi magyar prózairodalomban is populárissá váló Pygmalion-értelmezésekre.
Jókai Mór
A Kráó
című regényének egyik központ témája a szépség. A mű egyik kiemelt szereplője
Soror Fernanda, aki szoborszerű szépségével számos alkalommal Pygmalion
szobrához válik hasonlatossá. Jókai regénye egy csalóka vágy természetét, a
tökéletes szépségre való törekvés hiábavalóságát mutatja be. Soror Fernanda
szoborszerű szépsége megbabonázza a körülötte lévő férfiakat, arca
műalkotásszerű harmóniát tükröz, azonban amint megválik szoborszerű passzív
szépségétől, Medusa-vá válik, aki minden férfit megrémiszt igazi arcának
megmutatásával. A Pygmalion-tematika továbbélése megfigyelhető Asbóth János
Álmok Álmodója
című regényében is, amelynek főszereplője Darvady, a Velencében bolyongó fiatal
művész. A főszereplőt elvarázsolja Velence művészeti gazdagsága, az épületek
pompázatos eleganciája, és a festmények és szobrok megbabonázó jelenléte.
Szerelmesét, Irmát számos alkalommal látja szoborszerű szépségnek, a lány
festményekre emlékeztető vonásaiban művészi harmóniát fedez fel. Irma szépsége
szinte elvakítja Darvady-t, aki az itáliai reneszánsz festők képeit szemlélve
szerelmére megelevenedő festményként tekint. A Pygmalion-tematika Mikszáth
Kálmán
Beszterce ostroma
című regényében is megfigyelhető, amelyben kiemelődik Pongrácz István kötődése
Medici Katalin portréjához. Pongrácz vonzalma tekinthető pygmalioni alkata
kifejeződésének, hóbortos különcségnek, illetve egy műkedvelő odaadó
szeretetének.
Hubay műve reflektál az ismertetett Pygmalion-hagyományokra. A nyugati és magyar
Pygmalion újraírások során megfigyelhető, hogy a művész szerepében felléptetett
szereplők általában hisznek saját művészi pozíciójukban és a műalkotások
nagyszerűségében. A Pygmalionként megjelenő művészek számára legfontosabb a
kreativitásuk, és erős, rendíthehetlen karakterekként jelennek meg. Ezen
sémákkal nem korreál Hubay művének központi szereplője, Bulcsú, aki csakugyan
Antipygmalion, ahogyan azt a cím is kiemeli. Bulcsú távol áll a nem megalkuvó
művészi zseni alakjától, hiszen a darab végén fény derül korrupt jellemére.
Bulcsú csupán álmodozni tud egy paradicsomi állapot eléréséről, amelyet Noa Noán
keresztül lát elérni, jelleme azonban simulékony és ravasz, és amint lehetősége
van a haszonszerzésre, azon nyomban megválik addig dédelgetett remekművétől.
Hubay műve Pygmalion Ovidius-i történetének antitéziseként is olvasható.
Pygmalion Vénus istennő kegyes hozzájárulását kéri, hogy a szobra iránt
fellobbant szerelme a humán szinten realizálódjon. Bulcsú vagy Antipygmalion
pontosan az ellentétes utat járja be: szeretője válik szoborrá. Hubay műve egy
posztmodern változatát mutatja be a pygmalioni törekvésnek, amely
Antipygmalionná teszi a művészi hitüket elvesztett, korrupt alkotókat.
A műalkotás mint feminin egzotikum:
Hubay műve leplezetlen őszinteséggel kritizálja a társadalom és a művészet
viszonyát. Bulcsú először tartózkodik a szobor eladásától, azonban Lívia hamar
meggyőzi, hogy adjon túl az elvein, és a dráma a szobor minél magasabb áron való
eladásával és egy lélektelen licitálással záródik. Bulcsú önmagát az „önző,
szerző, fogyasztó, fagyasztó társadalom” kiszolgálójának nevezi. Ebben a
társadalomban a művészet elveszíti légies pátoszát, és az alkotás eladható
értékké válik. A művészet árucikké válása azt eredményezi, hogy az alkotások a
múzeumi üveg mögé vannak zárva, és ezáltal egy érinthetetlen közeg részévé
válnak. Bulcsú szeretné visszahozni a tapintás kultúráját. „Meg kéne tanítani az
emberiséget, hogy a szobrokat is így élvezze, csupán az ujjai hegyével. Olyan
táblákat kéne kiakasztani a múzeumokban, hogy semmit a szemnek, mindent a
kéznek.” Úgy gondolja, Noa Noával visszatalálhat „az ártatlanság állapotába”,
azonban a mű cselekménye kiábrándító képet fest a művészet sorsáról. Paul
Gauguin művében a Noa Noa egy különleges illatot jelent, amely összekapcsolható
a korszak Tahitiról szóló leírásiban szereplő földi paradicsom képével. Tahiti
egy egzotikus, misztikus édenkerti környezet, ahol a buja növényzet és a
gyönyörű egzotikus nők biztosítanak művészi isnpirációt az alkotók számára.
Bulcsú műterme Foucault-i értelemben vett heterotóp tér. A műterem a világtól
elzárt, elkülönített térként van jelen, amely a művész birodalma, titkos világa.
Bulcsú műtermének magányában szeretné megalkotni a tökéletes szobrot. A műterem
az a tér, amely az imaginatív feltételeket biztosítja a művész számára. Bulcsú a
műteremben magáénak gondolhatja a műalkotást, amelynek létezését titkolja
mindenki elől. Személyként tekint szobrára, Noa Noára, akivel fenntartja az
imaginatív párbeszédet, és folyamatosan kommentálja a műalkotás készülésének
fázisait magának a szobornak. Bulcsú a műteremben fogva tartja Noa Noát, a
perszonifikált női aktszobrot. A tahitiak fogvatartottságának történelméről
Barbara Creed és Jeanette Hoorn írtak átfogó tanulmánykötetet, amelyben
poszkoloniális olvasatot adnak a fogvatartás kulturális gyakorlatáról. Ebben a
kontextusban Hubay művében is figyelemre méltó a fogvatartottság mozzanata. A
szobor perszonalizálásának az egyik figyelemre méltó mozzanata, hogy a szobrász
Noa Noának nevezi a szobrot, a névadás gesztusa superior pozíciót biztosít
számára. Noa Noa a műterem foglyává és a művész rabjává válik, akárcsak az
egykori polinéz szigetvilág lakói a kolonialista erőknek.
Hubay Miklós műve fókuszba helyezi a Tahiti-tematikát, amelyet összekapcsol
Pygmalion ovidiusi történetével. Tahiti a művészet eszményi környezetét jelenti,
olyan paradicsomi állapotot, amelyben az alkotó átélheti a költészetet, a
misztikumot és a hitet. Tahiti a valóság és a képzelet határán elhelyezkedő
mennyei sziget, amely a művészek számára biztosít mentsvárat a világ gondjai
elől. Ez a nyugat történeti és művészeti diskurzusai által kitermelt Tahiti-kép.
Hubay művének teljesebb körű értelmezéséhez elkerülhetetlen ezeknek a
diskurzusoknak az áttekintése. A nyugati kultúra a 18-19. századi korai
expedíciók kezdetétől napjainkig nagy érdeklődést mutat a polinéz szigetvilág és
különösen Tahiti kultúrája iránt. Hogy miért is éppen Tahiti jelenti a nyugat
számára a földi paradicsomot, a romlatlanság mennyei kertjét, a boldogság
szigetét, arra a 18-19. századi francia irodalomban találhatunk válaszokat.
Louis Antoine de Bougainville 1771-ben publikálta
Voyage autour du monde
című úti leírását, amelyben Tahiti geográfiai, társadalmi sajátosságait írta
meg. A könyv a korszak irodalmának populáris olvasmánya volt, Bougainville
Tahitiról szóló leírása újszerűnek és szenzációnak hatott, ugyanis a tahitii
körülményeket földi paradicsomhoz hasonlította, ahol a közösség megőrizte
erkölcsi tisztaságát. Bougainville egy olyan mitikus Tahitiról ír, amely
menedékhelyet ígért az anyaország korrupt civilizációjába belefáradt
polgároknak. A nyugati ember egzisztenciális elvágyódása és sóvárgása egy
mitikus Tahiti megteremtését eredményezte. A Bougainville által megképzett
mitikus Tahiti kép továbbéléséhez Denis Diderot könyve is hozzájárult, aki
Supplément au voyage de Bougainville című
alkotásában Bougainville történetének mitizálására tett kísérletet. Diderot a
Tahitiakat nemes fenevadakként írta le, és a művében ugyancsak egy olyan
perspektíva megteremtésére törekedett, amelyben a nyugati civilizáció kritikáját
láttathatta. A 19. század egyik legnagyobb hatású útiregény írója Pierre Loti
irodalmi munkásságában ugyancsak nagy szerepet töltött be Tahiti, aki ennek a
tematikának szentelte
Le mariage de Loti
című könyvét, amelyet 1880-ban publikált. Lesley Blanch külön kötetet szentelt
Pierre Loti irodalmi munkásságának bemutatására, amelyben kiemeli Loti
impresszionisztikus, festményszerű, légies bravúrral megalkotott tahitii
leírásait. Ezeknek az irodalmi hagyományoknak köszönhetően alakult ki Tahiti
földi paradicsomként való jelöltsége. A francia irodalom megteremtette az
ártatlanság szigetének képzetét, amely leginkább kezdetben a francia művészek
képzeletét izgatta. Tahiti a nyugat kulturális szűrőjén keresztül a sorozatos
fikcionalizáltság tárgya lett. Paul Gauguin mitizált történetét fontos
Bougenville, Diderot és Loti szövegeinek kontextusában vizsgálni, hiszen ez
választ adhat arra, hogy a festőnek álló Gauguin miért specifikusan Tahiti felé
vette az irányt megunva szürkének tetsző életét. Paul Gaugain 1901-ben
publikálta
Noa Noa: Voyage de Tahiti
című művét, amely közvetlenül inspirálta Hubay művét is. A nyugati Tahiti
leírások egyik fontos alkotója Somerset Maugham volt. Regényét, a
The Moon and Sixpence-t
1919-ben publikálta, amelyben a narrátor Charles Strickland életét mutatja be,
aki közönyös, szürke életét megunva elhagyja családját annak reményében, hogy
művésszé váljon. Maugham a történet előszavában maga utal arra, hogy a művet
Gauguin élete ihlette, s reflektál arra is, hogy a művész életének fontosabb
fordulópontjai alapján alkotta meg a történetét. Strickland, ahogyan Gauguin,
Tahitira érkezik, és festői karrierbe kezd. A narrátor megpróbálja összegyűjteni
Strickland életének darabjait, és intenciója egy koherens narratíva létrehozása,
segítséget azonban nem talál, hiszen Strickland halála után csupán mások
visszaemlékezésére támaszkodhat. Strickland a magányos, zseniális modern művész
típusa, aki destruktív jegyeket is magán visel, és Gauguin mitologizált
alakmásaként tekinthető. Maugham regénye Gaugain biográfiájának fiktív
újramondása. Strickland művészi géniusz, akinek személyiségbeli hiányosságai a
művész identitás szükséges velejárói. Lángelme, akit tehetsége taszít
exisztenciális szenvedésbe.
Az Antipygmalion Bulcsúja mintha Gauguin legendává vált, misztikus
művészperszónáját próbálná magára venni. Az író Bulcsú művészi identitását a
romantikus zseni-kultusz mitizáló gesztusaival mutatja be. A szobrász, akárcsak
Gauguin, a társadalomtól távol, a művészeti célokért való, meg nem alkuvó
tevékenységben tölti napjait. Ő azonban nem válhat Gauguin-né, a posztmodern
feltételekben szétfoszlanak a romantikus pózok. Nem lehet sem Vénus istennő
szerencsés kegyeltje, sem pedig romantikus zseni, a paradicsomot meghódító
Gauguin. Hubay műve reflektál a korszak magyar irodalmának Gauguin-olvasataira
is, ugyanis a Tahiti-tematika, az egzotikusnak tekintett orientalista témák,
illetve Gauguin festői hagyománya megfigyelhető a modern magyar irodalomban is.
Szini Gyula például az
Irodalmi kávéházak
című írásában a párizsi kávéházi kultúra szegmenseiről ad számot, amely a
Nyugatban jelent meg. Szini írása rávilágít a művészcsoportok jelenlétére, a
pezsgő kulturális életre. Felelevenít egy anekdotát, amelyben „Fiatal festők […]
Gauguin Paul törzsasztalát mutatták”. Szini szerint „…a tőzsdeügynökből
festővé átszellemült apostol a művészetről való új tanait hirdette, míg rá nem
unt minden kultúrára, és Tahiti szigetére, az egyszerű vad emberek közé
menekült.” Szini írásában reflektál Gauguin útjának nyugati recepciójára,
amelyben a festő tette kimenekülésnek tűnik, és amely szerint Gauguin Tahitire
való utazásakor a boldogság szigetének meglelésében bízott. A Tahiti tematika
ugyancsak megjelenik Csukás István
Mintha átvágnánk Tahitin
című kötetében, illetve Bogdán
László
Ricardo Reis Tahitin
című alkotásában. A kötet különböző versfüzérekből (A
hold arca
és a
Tahiti fekete füzetből)
továbbá
Polinéziai útvesztő
című regényéből áll. Mindhárom rész kulcsfigurája Fernando Pessoa, a modern
portugál költészet egyik legjelentősebb képviselője, akinek megidézett szelleme
jelenik meg a művekben. Tahiti mint egzotikus, misztikus, tündéri sziget
szerepel e művekben, ahol a művészek anyagi gondoktól mentesülve alkothatnak, és
megélhetik igaz, művészi identitásukat.
Befejezés:
Hubay Miklós
Antipygmalion
című egyfelvonásos drámája a Pygmalion-i és a Gauguin-i művészi identitások
posztmodern lehetőségeit vizsgálja. A darab főszereplője Bulcsú, akinek modern
pygmalionsága antitézist vagyis antipygmalionságot jelent. A mű sziporkázó
ötletességgel gazdag, irodalmi és képzőművészeti hagyományokra reflektál. A
műben az ókori görög legendák világa keveredik a századforduló orientalista
művészi törekvéseiben létrejött egzotikus festmények izgató képeivel és Hubay
korának irodalmi tapasztalataival. Hubay műve szellemes remekléssel megírt
klasszikus műveltségre építő posztmodern bravúr.
Bibliográfia:
"The Reality of Paradise." Mānoa 28, no. 1 (2016): 199-202.
Adams, Elsie. "Feminism and Female Stereotypes in Shaw." The
Shaw Review 17,
no. 1 (1974): 17-22.
Amishai-Maisels, Ziva. "Gauguin's Early Tahitian Idols." The Art Bulletin 60,
no. 2 (1978): 331-41.
Amy Dickson, Gauguin:
A very British reception in
B. Thompson (ed.), Gauguin:
Maker of Myth,
Tate Publishing, 2010, pp. 68-9.
Asbóth,
János,
and Márton
Szilágyi.
Álmok
álmodója.
Budapest: Osiris, 2009.
Balzac, Honoré de, E. T. A. Hoffmann, and Maurice Bruézière.
Le Chef-d’oeuvre inconnu: suivi de La Leçon de violon.
Le Livre de poche. Paris: LGF, 2009.
Blanch, Lesley.
Pierre Loti: Travels with the Legendary Romantic.
London ;
New York :
New York: Tauris Parke ;
Distributed in the U.S.A. by Palgrave Macmillan, 2004.
Bogdán
László.
Ricardo Reis Tahitin.
Arad: Concord Media Jelen, 2009.
Bougainville, Louis-Antoine de.
Voyage autour du monde.
Paris: Hugues De Fleurville, 1984.
Creed, Barbara, and Jeanette Hoorn.
Body Trade: Captivity, Cannibalism and Colonialism in the Pacific,
2013.
Csukás,
István.
Mintha
Átvágnánk
Tahitin: Versek.
Budapest: Szépirodalmi
Könyvkiadó,
1982.
Diderot, Denis.
Supplément
au voyage de Bougainville: texte intégral,
2017.
Duran, Jane. "Education and Feminist Aesthetics: Gauguin and the Exotic." The
Journal of Aesthetic Education 43, no. 4 (2009): 88-95.
Foster, Hal. ""Primitive" Scenes." Critical Inquiry 20, no. 1 (1993): 69-102.
Foucault, Michel (October 1984). "Des Espace Autres". Architecture,
Mouvement, Continuité. 5:
46–49.
Gauguin, Paul, Marc Le Bot, and Paul Gauguin.
Noa Noa: Voyage de Tahiti.
1.
éd.
Mémoire
de l’art. Paris: Editions Assouline, 1995.
Goddard, Linda. "'The Writings of a Savage?' Literary Strategies in Paul
Gauguin's "Noa Noa"." Journal of the Warburg and Courtauld Institutes 71 (2008):
277-93.
Gross, Seymour L. "Poe's Revision of "The Oval Portrait"." Modern Language Notes
74, no. 1 (1959): 16-20.
Harrison, Carol E. "Replotting the Ethnographic Romance: Revolutionary Frenchmen
in the Pacific, 1768-1804." Journal of the History of Sexuality 21, no. 1
(2012): 39-59.
Hau’ofa, E. “Our Sea of Islands.” The Contempory Pacific 1.6 (1994): 148-161.
Hein, Carolina.
Women as Image, Man as Bearer of the Look: Laura Mulvey, Visual Pleasure and
Narrative Cinema,
2006.
Jolly, Roslyn, and Simon Petch. "Brando on the Bounty." In The
Bounty from the Beach: Cross-Cultural and Cross-Disciplinary Essays,
edited by Largeaud-Ortega Sylvie, 173-206. Australia: ANU Press, 2018.
Kapor, Vladimir. "Shifting Edenic Codes: On Two Exotic Visions of the Golden Age
in the Late Eighteenth Century." Eighteenth-Century Studies 41, no. 2 (2008):
217-30.
Kennedy, V. Edward Said: A critical introduction. John Wiley & Sons, 2013.
Knight, Diana. "From Painting to Sculpture: Balzac, Pygmalion and the Secret of
Relief in "Sarrasine" and "The Unknown Masterpiece"." Paragraph 27, no. 1
(2004): 79-95.
Lansdown, Richard. Strangers in the South Seas; The Idea of the Pacific in
Western Thought. n.d.
Martin, Andy. "The Enlightenment in Paradise: Bougainville, Tahiti, and the Duty
of Desire." Eighteenth-Century Studies 41, no. 2 (2008): 203-16.
Maugham, W. Somerset, and Robert Calder.
The Moon and Sixpence.
Penguin Classics. New York: Penguin Books, 2005.
Mikszáth,
Kálmán,
and László
Kaiser.
Beszterce ostroma.
Budapest: Akkord, 1999.
Mór
Jókai.
A Kráó ;
Tégy
Jót
(1895).
Kisregények
/ Jókai
Mór
5. Budapest: Akadémiai
Kiadó,
1974.
Naugrette, Jean-Pierre. "A Ship Is Burning: Jack London’s ‘The Seed of McCoy’ (Tales
of the Pacific, 1911), or Sailing Away from Pitcairn." In The
Bounty from the Beach: Cross-Cultural and Cross-Disciplinary Essays,
edited by Largeaud-Ortega Sylvie, 153-72. Australia: ANU Press, 2018.
Ovidius Naso, Publius, and Devecseri Gábor.
Átváltozások
= Metamorphoses.
Budapest: Európa,
1982.
Reynolds, Jean. "Shaw's Pygmalion: The Play's the Thing." Shaw 36, no. 2 (2016):
238-55.
Said, Edward W.
Orientalism.
1st ed. New York: Pantheon Books, 1978.
Shaw, Bernard.
Pygmalion.
Stilwell, KS: Digireads.com Pub., 2005.
Stanley, Sharon A. "Unraveling Natural Utopia: Diderot's Supplement to the
Voyage of Bougainville." Political Theory 37, no. 2 (2009): 266-89.
Szini Gyula Irodalmi kávéházak, Nyugat 1917. 1. szám
The Selected Novels of W. Somerset Maugham, (Volume 2),
William Heinemann, 1953.
Weinstein, Cindy. "The Invisible Hand Made Visible: "The Birth-Mark"." Nineteenth-Century Literature 48, no. 1 (1993): 44 -73.